Iskolánkban szeptember 18-án emlékezünk meg a teremtésvédelemről. Számunkra különösen fontos ez a nap, hiszen Assisi Szent Ferencet II. János Pál pápa 1979-ben az ökológiával foglalkozó szakemberek védőszentjévé nyilvánította. Döntését többek között azzal indokolta, hogy Szent Ferenc különleges kapcsolatban állt a teremtett világgal, és mély tisztelettel viseltetett Isten minden teremtménye iránt. Ebben az évben a teremtésvédelemnek különösen is nagy jelentősége van, hiszen Szent Ferenc halálának 800. évfordulójára emlékezünk.
A természettudományos gondolkodás csak fokozatosan jutott el annak felismeréséhez, hogy a létezők önmagukban is egyediek és pótolhatatlanok. A 20. század második felétől azonban a természeti környezet gyorsuló pusztulása és az élőlények tömeges kihalása nyomán egyre hangsúlyosabban jelent meg a biológiai gondolkodásban az élővilág iránti felelősség, a természetvédelem és a biodiverzitás megőrzésének igénye. A tudósok felismerték, hogy a fajok közötti kapcsolatok, az ökoszisztémák működése és a genetikai sokféleség egyaránt kulcsfontosságú a földi élet fennmaradása szempontjából. Emellett az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy-egy faj kihalásával olyan egyedi genetikai örökség vész el, amely önmagában is jelentős értéket képvisel.
A keresztény gondolkodás természetesen nyitott volt ennek az új szemléletnek a befogadására. A teremtésvédelem azonban jóval több, mint egy tudományos felismerés „megkeresztelése”. Az ökoteológia – a kortárs teológia egyik dinamikusan fejlődő ága – önállóan is eljutott arra a felismerésre, hogy az élőlények hasznosságuktól függetlenül is figyelemre méltóak és értékesek. Ez a szemlélet – éppen Szent Ferenc örökségére támaszkodva – a teremtmények értékének forrását a Teremtőhöz való viszonyukban látja.
Ferenc pápa így fogalmaz erről Laudato si’ kezdetű enciklikájában:
„… nem szabad a különböző fajokra csupán mint kiaknázható „erőforrásokra” tekintenünk. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy önmagukban is értékesek. Évente több ezer növény- és állatfaj tűnik el, amelyeket többé már nem ismerhetünk meg – gyermekeink nem láthatják őket, örökre elvesztek, túlnyomórészt emberi beavatkozás következményeként. Miattunk több ezer faj nem tudja már létével dicsőíteni Istent, és nem tudja közvetíteni üzenetét. Ehhez nincs jogunk.”
Az enciklika hangsúlyozza, hogy a teremtmények Isten szépségének és ajándékozó jóságának hordozói. Saját létükkel is dicsőítik a Teremtőt, függetlenül attól, hogy közvetlenül szolgálják-e az embert. Mint Istenről tanúskodó létezők, a Teremtő felé fordítják figyelmünket. Őt nem csupán a nekünk juttatott javakért illeti hála, hanem szeretet és imádat is: önmagáért, számunkra felfoghatatlan tökéletességéért. Ezt a tökéletességet pedig a teremtmények sokfélesége, szépsége és önmagukban való értéke is megjeleníti a világban.
