Szeretlek, édes Istenem!
Szeretlek Jóság, Életem és Mindenem!
Szeretlek, Szépség, szeretlek Mélység.
Szeretlek forrón, lángolón, mert teremtettél,
Szeretlek, mert szeretni tudó szívet s lelket adtál.
Szeretlek Téged, Ki szerettél,
Szeretlek, mert fiaddá fogadtál,
Szeretlek örökre Téged!
Szeretlek, Nap-testvér!
Te fénytenger, világosság ontója, éltető hő,
Szeretlek, mert mindenkor dicsőíted teremtő Uradat!
Szeretlek, Hold-nővér!
Titeket, égi mécsesek, hatalmas csillagok,
Szeretlek, mert Isten szeretetére tanítotok …
Ez a szív bőségét föltáró, csodálatos imádság, Szent Ferenc szeretetzsoltára egy olyan ember lelkéből fakadt, akinek a neve szinte eggyé forrt iskolánk történetével. A sorokat a legendás hírű, magyar-történelem szakos tanár, tudós ember, tíz szakma művelője, dr. Soós Ányos atya vetette papírra 1955-ben, 36 éves korában.
Ányos atya 100 évvel ezelőtt, 1919. október 19-én született a Baranya megyei Garé községben. A keresztségben a János nevet kapta. Iskoláit Siklóson és Pécsett végezte. 21 évesen lépett be a ferences rendbe, teológiát a gyöngyösi hittudományi főiskolán tanult. 27 éves korában szentelték pappá. Lelkipásztori szolgálatát Salgótarjánban kezdte, majd a híres kegyhely, Máriagyűd és Pécs lett az állomáshelye. 1950-ben a szerzetesrendek beszüntetése után egyházmegyei keretben újra Pécsre és Máriagyűdre került. Baranya megyei aprófalvak sokaságát látta el, szinte jövedelem nélkül, átmeneti szállást és ellátást a télvíz idején egy-egy jóakaratú családnál kapott. A békepapi mozgalom megerősödése idején, 1951 tavaszától lelkipásztori tevékenységét sem folytathatta, villanyszerelőként állt munkába. A technikum elvégzése után szorgalma és szakértelme egyre feljebb vitte a ranglétrán: a pécsi cementárugyár műszaki osztályára került felelős beosztásba. Ám amikor kitudódott, hogy pap, büntetésül visszahelyezték villanyszerelőnek. 1957-ben térhetett vissza a rendbe. Ekkor, felnőtt fejjel kezdte meg egyetemi tanulmányait, tanári oklevelet 1964-ben, 45 éves korában kapott. A diploma megszerzése után egy évvel a hittudományi akadémián filozófiából doktorált, értekezése megírásához közel húszezer oldalt olvasott el. A tudományos munkásságot azonban a csöndes és alázatos szolgálat váltotta föl életében: 1963-ban ide, a szentendrei gimnáziumba került és 31 éven át lelkipásztorként, tanárként és gondnokként működött itt. Ezután Pasaréten templomi kisegítő, majd haláláig Mátraházán lelkész volt. 2005. szeptember 13-án a szécsényi ferences rendházban, életének 86. évében hunyt el. Hamvait Mátraházán a kápolna előtt helyezték örök nyugalomra.
Az életrajz szigorú tényeinél Ányos atya gondolkodásáról, emberi alakjáról többet mondanak munkájának az iskolában ma is látható nyomai, ránk maradt írásai és emlékezetünkben őrzött szavai. Hosszú szolgálata alatt ennek a gimnáziumnak a legismertebb és legtiszteltebb szerzetestanárává lett: végzettsége és képzettsége ellenére a nehéz fizikai munkát sem vetette meg, a hatvanas évektől iskolát épített, majd bővített, falat rakott, gondnok, karbantartó, kazánfűtő, konyhafőnök – egyszóval mindenes volt. Napjai nagy részében munkásruhában dolgozott, valaki azt mondta róla: mindannyiunk segédmunkása. Nem létezett számára rangon aluli munka Ha azonban tanórára ment, ünneplőbe öltözött, öltönyt, fehér inget vagy habitust öltött és igen magas szinten tanított irodalmat, történelmet. Példát adott nekünk, akkor fiatal tanároknak is a munka szeretetére és a tanítás méltóságára. Ányos atya nemcsak az elvégzett munkájában volt biztos, hanem abban is, hogy amit tesz, az a jó Isten szándéka szerinti. Rendíthetetlen, jóra való makacsságának ez a kőharapó hit a magyarázata. Képes volt arra, hogy amit átimádkozott terveiben elképzelt, azt kezével – munkájába másokat is bevonva, az alkotás örömében részesítve – megteremtse.
A jó Istennel való csodálatos együtt munkálkodása vonzotta hozzá a tanítványokat, a munkatársakat, a támogatókat. Arra a szeretetre, megbecsülésre és bizalomra, amellyel Ányos atya – válogatás nélkül – megtisztelte az embereket, csak igen lehetett a válasz. Egy rozzant, lepusztult csendőrlaktanyából ezért, az emberek viszont-jóságából tudott a ferences atyákkal és testvérekkel harminc év alatt, kőre követ rakva, kétkezi munkával egy gyönyörű iskolát – barátságos otthont, békés szigetet – teremteni-építeni: az az egyszerűség és szépség, ami minket itt ma is körülvesz, látható jele annak, hogyan értette és élte Ányos atya Szent Ferenc szavait. Még az iskola műalkotásainak elrendezésével is tanított, azaz mindenből lajtorját csinált a Magasságbeli trónjának a megközelítéséhez… Ha végigjárjuk nyitott szemmel és lélekkel az iskolát, mint egy képeskönyvből tanulhatunk: a kápolna, az oltárkép, a keresztút, az udvar a Szent Ferenc-szoborral, a híres, üvegbetétes kovácsoltvasból készített kapu – éppen az Ányos atya megálmodta elrendezésben lesznek sokat mondó jelek. De a magyar történelem és irodalom nagy alakjai és művei is ihlető forrásként vannak jelen, a Szigeti veszedelem vagy éppen Az ember tragédiája egy-egy neves művész alkotásában válik látható üzenetté, Ányos atya üzenetévé is. A lépcsőház színes üvegablakának bátorító, életbe küldő szavait – Tudni mégis, hogy felettünk pajzsul áll Isten kegyelme – Ő is súgja nekünk, ahogy Zrínyi szavait is: Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók. Szépség és érték teremtésére Ányos atya a diákokat is megtanította: irányításával a fiúk famunkát, festést, mázolást, kőművesmunkát is végeztek, segítettek az építkezésben, a kerti munkában, faültetésben, Ők készítették a termek fogasait, a székvázakat, az ebédlő berendezéseit és a híres naphimnuszos kaput. Arra is volt gondja, hogy virágokkal, fákkal díszítse az iskolát, a bejárat elé somot, berkenyét ültetett, mert ezek a fák ballagáskor borulnak virágba – így pompázva köszöntik a búcsúzókat.
Ányos atya ezt írta: azért van a mulandó, hogy rávilágítson arra, ami örök. Így világít rá a művészet arra az örökre, amely Isten és az ő világa. A művészet elvezet, de csak a hit vezet be ebbe a világba. Erre a hitvallásra épült irodalomtanári munkája is. Önképzőkört, szakkört vezetett, folytatva a neves magyartanár-elődök, dr. Lukáts István és Vass József szerzetestanárok munkáját. Sohasem a népszerűt, a divatost, mindig a megkérdőjelezhetetlen értéket kereste és tanította: elsősorban a tananyagból kirekesztett polgári, keresztény szellemiségű, illetve kisebbségi magyar irodalmat és alkotókat ismertette meg. Azokat a műveket, amelyek hitet ébresztettek, mélyítettek, nemzeti öntudatot formáltak. Neves írókat-költőket hívott meg. Járt itt Rónay György, Puszta Sándor, a leányfalusi papköltő, Sík Sándor, Váci Mihály, Kunszery Gyula, Fekete Gyula, az erdélyi Kányádi Sándor és neves előadóművészek, Mensáros László, Bánffy György, Jancsó Adrienn. A ferences bál darabjainak kiválasztásában is az értékelvűség és a hagyománytisztelet vezette, az iskolai szavalóversenyek bevezetése is a nevéhez kötődik.
Huszonkilenc évvel ezelőtt, kezdő tanárként sokszor hívtam be Őt az óráimra. Voltak olyan anyagrészek, amelyek megtanítására mindig Őt kértem meg, mert tanulni szerettem volna Tőle. Szavait, tanácsait a legnagyobb tisztelettel őrzöm. Dante Isteni Színjátékát, a Naphimnuszt, Berzsenyi ódáit, Az ember tragédiájának keretszíneit, a Bánk bánt ma is úgy tanítom, ahogy Tőle tanultam. Ányos atya pedagógiája, nevelési elveiben kikristályosodó lelki gondolkodása nekünk, tanároknak mindenáron megőrzendő örökség. Tanító volt a szó legnemesebb értelmében, és tanított mindenkinek a legfontosabbról, a szeretet Istenéről. Tapasztalatát és tudását, amelyet szerényen az Úr ajándékának tekintett, másokkal – magának semmit sem visszatartva – osztott meg. Tanításával a legtöbbet tette: Isten felé fordított. Erre a soha el nem évülő, az örök valóságra irányított pedagógiára nevelt-tanított minket, akkor fiatal tanárokat is. Ha kellett, szigorúan dorgált is, mert kritikus ember volt. Tudtuk, az elvárásaival is megtisztel minket.
Nem az embereknek, hanem a jó Istennek a tetszését kereste. Az örökkévalóságnak és a tökéletességre nevelt. A változó időket is kiálló, szilárd és megőrzendő fundamentumra építette így az iskolát – a szó minden értelmében.
Ányos atya bűnbánó ember volt, ám aszkézisén átragyogott az Evangélium fénye, a keserűt édesbe fordító ereje. Istenben megtalált öröme lett minden gazdagsága. Ez az öröm ragyogta be lelkét a legnehezebb években is, még akkor is, amikor engedelmességi fogadalma szerint el kellett hagynia az iskolát… Szomorú szívvel emlékszünk arra, ahogy a porta előtt, kis batyuja mellett ülve várt a távozásra. Sokak szerint élete végéig itt kellett volna maradnia…
Mátraházán nemcsak megalkotta a Naphimnusz-parkot, hanem élte is annak harmóniáját: volt gondja arra, mielőtt meghalni Szécsénybe költözött, hogy minden teremtménytől elköszönjön, még a legkisebbtől, a megérett búzától is.
Élte Szent Ferenc atyánk tanítását, életével dicsérte a szegénységet.
Legyen áldott az emléke.
Szentendre, 2019 decembere
Soósné Dr. Veres Rózsa
